Ébredj velem

Várom a pillanatot,
amikor megragadod,
amikor ébred a Nap

Látom még engem ölelsz,
kezed még nem enged el,
a paplan melege kell!

Testednek halvány képe
tárul most én elémbe
gyönyörű érzésekkel

Adom, mit más csak kérhet:
gyönyört s szerelmet szépet,
habár ezt nem is kérted

Légy hát majd boldog velem,
ha kell én megtehetem
ha úgy lesz, meg is teszem!

A bajban ne engedj el,
a jóban is megleszel
Rólam ne feledkezz el!

Hív a szó

Mondanom sem kéne
amit már igy is alig bírok
szavaimnak vége
szemeidbe könnyeket írok
alakul egy helyzet
lapáton a lét
sosem leszel győztes
olyan ez a tét
hogyan taszithatnád
arcom emlékét
soha nem élhetsz fel
ennyi jó reményt
mondhatnám, hogy átkozz
lehetnék a rossz
ebben nem volt jó szó
szinte mind gonosz
zarándok a szellem
ezernyi kis kép
kiáltom hogy ébredj
igaz húsvér nép
gyomrod már nem reszket
mert elfakad a lép
indulj olyan úton
nem is-várjál még!
tekeredj egy húron
vissza ne is térj
elégszer leírtam
létünk lényegét
engedd el a múltat
dönts a létedért!

Viharos utadon

Félig kihült már tested alatt
az ágy amelyből reggel ébredtél
elhagytad szülődet, házadat
mentél csak de semmit nem kértél

Utad majd végleg hová visz el
azt egyedül Te tudhatod s nem én
járhatod akár egy életen át
valami  majd folyton utol is ér

Szíved már nem tartja semmi,
elszáll a múlt mint egy pillanat
lelked már erős ahhoz,
hogy megtedd s megtaláld önmagad
állandó örvények között nem hagyod hogy széttépje testedet
csak törtetsz erősen, bátran, de közben elsöpörsz engemet!

Forró nyár

Eljöttél újra mint várva várt álom
egy éve már lassan, hogy vágyódva várom
minden léptedet, érintésedet
amit napnak sugarai Tőled ejtenek

Ha érkezel, trónjáról letolod a tavaszt
azt a kis ravaszt, amely sok rügyet fakaszt
Tiéd a virág után a termés
Mint Mindenhatónak az emberteremtés

Kérdem én: idén mit hozol majd nekem?
Elhozod-e igazán, ha én is megteszem
mit meg kéne tegyek igazából
Ha semmit sem hozol, én sem teszem mától

Hozol szerelmet újat vagy megkapom a régit
mely mint drága parfüm erősen elbódít
Kacér mosolyt, lobbanó lángot
sírig tartó társat vagy múló románcot

Bármit is hozol, hozd  azt nagy szeretettel
jég nélkül hozd mert az mindent elver
meleg esőt adj szomjazó földnek
s örömöt, hogy eljössz  minden nemzedéknek!

sokÁ-Ákos

Jöttél, mint nagy vihar,sebes hurrikán

nem romboló hatalom, mégis erősen karakán

nem oszlattál, hanem gyűjtöttél egybe

sokunkat ajánlva a felépült rendbe.

Ikonként festettek látó füleimbe

mert minden ami szép volt megmaradt örökre

nem fáj már többé, lehull az átok

ha együtt maradunk néhányan jó barátok

Kiáltod, vakon is nézzek a fénybe, 

Adj hitet hát, hogy mondhassam - Végre!

Csak dúdolnám halkan érintő szavaid

Veled utazom, ha Isten is megsegít

S ha valami véget is ért, kezdődjön el más

induljon a banzáj,ne csillapodjon a láz

Ha hangos is lesz az utolsó dal

A világ legvégén is mint fájó tengermoraj!

Lélektelen test

Porból és sárból gyúrtak össze
elkészültél Te szép darab
de nem is tudod, hogy ki hozott létre
nem ismered meg önmagad

Alakulhatnál ha formálnának
de nem érinthetik testedet
mert az aki téged létrehozott
kihagyta belőled lelkedet

Tennék fel kérdést, hogy választ adhass
de üres tekintet a válaszod
ordító lelkét az én testemnek
csak érzések nélkül bámulod

Csábító gyönyör és valós test vagy
de olyan miből hiányzik a lélek
használnak téged a világ leláncol
Szánalomból se kérlek

S ha ebbe a testbe lelket fújnék
megszépülne minden téren
a Test s a Lélek csak együtt élhet
mert igy alkotta meg Isten!